Alter Ego

Inkább vakondok vagyok. Arra a kérdésre, hoigy milyen állat, ha metaforikusan szeretném kifejezni a bennetek foglaltságom, így felelnék. Mert az egy olyan állat a tudomásom és sztereotípiáim szerint, mely kielégíti az alkalmasint felbukkanó és körbenéző életformét. És ha jó helyen tekintget az állat, elcsíphet egy szemkontaktust. És máris a kiöntött ürge szárazbarátja lesz, mert belefullad abba a nézésbe. De ez.. egy pátosszal megtöltött hurka, finom, de esztétikai szempontból annyira talán nem is kívánatos. Szofisztikált kifejezése a hazugságnak, hisz ténylegesen nem is bonyolódhatnék egy szembogár kitines vázába bele, mert oda se nézek... pláne nem úgy. Így a magam módja az, mi zsinórmérték a kavarodásban, ebben, hogy nem tudom mi lesz a következő mondat...

Holnap haza megyek.. holnap után.. pénteken. És egyre mélyebbre süllyedek a múltban... ezt látom az időben visszalépve a partról. A hagymakarika külső ívéről a sietős belsőt nézve.. folyton utolér és lehagy a vágy, hogy megújítsam a régi szépet. Ott mozog, egy csomó, meg egy világ erre rátűzve, vessző, vessző, vessző, felsorolás, festés. Bár nem kímélhetném az anyagiakat (ez at jelentené, gazdag lennék), hogy jobban kifejtsem a korlátol képességű ujjak megjelenítette gondolatsort. ....beütött az édes, pezső lőre.. :S

De nem Amaretto..

Bedobtam egy követ a tóba. Nem gondoltam, hogy ami elfér a bal kezemben, az ekkora hullámokat gerjeszt. Aztán mégis, itt állok ledöntve, iszaptól és sástól áztatottan. Mekkora szerecse, hogy a visszavinuló víz nem vitt magával! És mekkora szerencsétlenslg is. Bár megfulladtam volna bele, s lettem volna egy.. a csappfolyósított léttel. Ehelyett csak vágyhatok az úszásra, de tüdővel nem merülhetek olyan mélyre, mint a tüdős lények. Mert, nem láátam, hogy az ostor lesz, mely önmagéba visszacsattan, de engedtem a hívásnak. És így az emberek közeléb e kerültem, mint a kukákat feltúró barnamedvék, latin nevükön ursus arctus, az egyik legsikeresebb.. kiszedegettem a maradékot és függővé váltam, mert volt benne valami.. ezért, így visszagondolva kilőném magam. Talán minden més lenne, Bizonyéra nem talákoztam volna az egyes és kettes emberekkel. Megmaradt volna a tévolság? Bár tudnám a választ... de ha kiugrana az aranyhal elém azt kívánnnám, had élhessem végi újra

Had érezhesem.. újra.. az első pillanatot, hogy.. találkozom valakivel, és elmegyünk valamerre. Nehéz felfogni.. illetve felfogni könnyű,, cska rossz rágondolni, hogy újra nem lehet.. illetve még nemem történt meg.. tehát még lehet... de az jó votl. és most t nem az....

Az idő... ott voltam, ott voltam a kevésbé régmúltban, és talán tt is leszek. És ezt a csatornafedelet most lezárom, leheggesztem. Holnap talán már... nem, de.. holnap ilyenkor talán már alszom

Egy kis felújítást igényel.. korrodálódtak a lépcsők néhol, és mállik a vakolat. De nem láttam benne igazi potencialitást, nem hogy aktualitást.. csak a nyakamba szakadt. Ha lehetek őszinte magához...ne tegeződjünk. Benőtte a gaz, felveti a mocsok. Pont ilyent keresett?

Pont.

És még akkor valami... a sok szoba, meg.. terem, meg csarnok. Valahol van egy, vasráccsal, rozsdaporral fedett ajtó. Sosem találtam meg még, de nem is kerestem. Nem mertem. Ott, mögötte állítólag egy asszony üvölt. Fájdalmában. Megszüli magát, újra és újra, a magát megszülő magát. Nem tudom, hogy fért be oda. Ekkora hassal.. állítólag egyszer, eg sötét, hideg estén rongyokba bugyolálva érkezett. De azt is mondják, a portások, hogy ők aztán nem engedtek be soha senkit engedély nélkül, pláne nem asszonyokat. Gyanús nőket. De az nem tagadták, hogy ha elhallgatott a házak, épületek között fütyülő szél, valamit hallottak.. mint a kagylóban a tenger moraját. Nem tudják, hogy került oda, keresték, átfésülték, zseblámpák tucatjait.. már szinte szponzorai voltak az égő és az elem kereskedőknek.. elhasználkták. Ott üvölt valahol szülési fájdalmai vannak..

Ha az "ember" szerecsés, átélheti azt tudatos lényként, mint magzatként: az egyedfejlődés törzsfejlődéskénti megismétlődését a gondolati világának kiteljesedésében... ha átélheti a hátborzongató megrázkódtatást, mikor a pupilla kitágul a hátán és a karján a szőr a gravitáció ellenében az égnek áll, és a hideg futkárózik, és valami fura, öklendező érzés keríti hatalmába, hisz ráébred a világban való létére. Jelentőségének teljes cáfolataaz arcába csapódik, s könnyeket ejt nosztalgiából a hajdan volt tudatlanságáért. Mert az édes, puha íz, melyre még fogatlan csecsemőként szokott rá, s úgy tűnt, fogatlan öregemberként is megkap elmúlik - helyette a keserű, hideg étel jut, mely kilyukasztja a gyomrát. MÉGIS, ez a fekélyesedés más. Mintha szárnyakat adna, felemelné, az abszolút rabságból megszabadítaná, hisz ott a kupolán túli "mennyei királyság" is, ahol szeretne egy mély levegőt venni, és felsírni. Halkan, magában pereghetnek ezek a könnyek akár.. a metafizika temetésén. Mert minden csodálat, minden szemfényvesztő trükkje ellenére lehet, hogy csak egy tiszeletreméltó ellenfél, aki vagy megöl (egy baráti ölelésben), vagy meghal.. s ha elsüllyedt is, csak az eltévedt személy kétségei potyognak a sós, de máig valamennyire ismeretlen folyadék formájában... miért történik?

kötött pályán, [...] vitték az emberi masszát a vonatok a vágóhidakra, a gyűjtőhelyekre, még a végállomás, a párhuzamosok találkozása előtt leömlesztették, és a fájdalmuk feleérsödve csapódik le ma is, ha nem kerül a testbe-szellembe-lélekbe, beléoltják.. de észre sem veszik, tudomásuk sincs róla, hogy közben összenyalábolva, nyakakban lábakkal, test a testhez szorítva a túlzásba visz egy másik vonalon egy expressz 

Abból a szűretlen nedűből innék, mely a lecsapódó, kondenzálódó ködből képződik, mely közted áll és köztem. Csak egy kicsit nedvesíteném be az ajkam, míg átgondolom a helyeket, pozíciókat, talán a relativizálás szegecselt küszöbére is lépnék, hogy azt feltételezzem: csak te nem látsz engem a gomolygó füsttől, s én amúgy is felfelé nézek, nem két-, vagy három dimenzióban gondolkozom, nem csak abban, hogy mellettem, előttem, és fölöttem is legyen valaki.

Lehet ragaszkodni a szemek sarkából való nézéshez, az Ítélet napja talán onnan nem is olyan félelmetes - azzal együtt, hogy a gerincvelőt védő nyakcsigolyák, az ütésállást biztosító 7 darab építőkő elmeszesednek a merengésben. Onnantól csak egy szélirányba állíthatjuk, forgathatjuk az agyra szerelt vitorlát: arra repülünk, a delfinek ugrálnak a tenger vizéből a levegőre a napsütésben, játszanak, de végül a levegő másfelé tolul, az áramlat nem sodor többé, és a nyugvópontról már sehova nem jut a magát sebességi világrekorddal áltató berepülő pilóta. Ha jut/marad neki távcső, még félig nyitott szemmel (sandítva), más élvezetét és száguldását irigykedve nyomon követheti.

De ha a ködöt, a föld felszálló páráját, az alantas világok kigőzölgését magunkba szívjuk, vagy én (?) magamba, és a belsőm rontom el vele, az étvágyam, meg az emésztésem, már jobban látok. Ki honnan jön, az világossá válik. Nem tudnak már eltűnni, meglepni hátulról a tőrdöfésre kész alakok sem. Az álarcok helyett torz képek.. a nyilván-való. És mégis, a nézőpontot, a látószöget egy Júdás csókjáért hajlandó lennék feláldozni... vagy Júdás áldozott fel mindent Jézus csókjáért?

Szárazon kéne tartani a puskaport, és hinni. Akármit is jelentsen, akárhogy írják körül - messziről érkező habok nyaldossák a partját, hordalékkal teszik tiszteletüket. Délutánra már a talpnyomok se maradnak meg, a takarítók nem különböznek, csak a hiányuk tűnne fel, a lábnyomok az övéké. A munkakörükbe tartozik, hogy a sziget közepén álló oszlopra feltűzzék a néha céltalan üzeneteket, melyek a palackokban érkeznek. Jártam arra biciklivel, elég vastag, megsárgult, tintától már mentes lapok is.. a mélyén ki tudja, nem piszkáltam, hátha összedől. Találomra, még a tetejéről választottam ki egyet... ez egy ilyen történet hát:

Nehéz mindezt elhinni... így visszatekintve, mintha mással, s nem velem esett volna meg. Egyedül a saját szemembe tudtam nézni, mertem nézni, mit takargatnék, becsapni magamat nem óhajtottam. Volt, hogy már meg is alkudtunk, s egyensúlyba kerültünk; lefekvéskor a legnagyobb probléma az oldal kiválasztása, hol kezdjem. Majd folytatom valahol. Aztán - belegondolva nem is most, talán akkor veszett el egy rész, melyet egy másik pótolt. Miért nem vettem vajon észre, hogy tiltakozik egy rész? Hogy ami furakodna, utat törne magának az egy visszafordíthatatlan útra, egy örvénybe, egy fekete lyukba taszít a meredélyről, ahonnan olyan jól láttam addig mindent. Messziről, de biztosan. Szórhattam a száraz leveleket a szélbe egész felelőtlen.

Tán erre vártam? Mélyen, mélyemen, ahova nem látok le, nem süt le a nap. Egy részem kívánta a törődést, valakiét, aztán a szélben csak hagytam magam rángatni. A madzag mézes volt. Ha az akkori döntést kétségbe vonom, koronát kérek. Követelek. A fejemre, a bolondok királya címe megillet.

Hogyan is vonhatom kétségbe a jelen állapotból azokat a pillanatokat, melyek jelentősége most ezeket váltja ki, ezeket a kétségbeesett, tilalmas érzéseket? Úgy élhetem most meg mindezt, hogy a kontraszt másik részét akkor átéltem. Kérdés, hogy vajon akkor őszinte volt-e részemről. Mert ha nem, kit kárhoztassak?

A próba része, hogy tán átlépjem azt, amit magabiztosan, felfújt mellkassal kritizáltam: az emberséget. És jelentkeznem kell, ha őszinte akarok lenni, nem viselkedek másként, mint a többiek. De miért kell ez, így visszatalálni miért szükséges? Vagy csak ez is egy tévképzet, hogy visszajuthatok oda. Tavaly, egy éve, kevesebb mint egy jó voltam. Ahhoz az önmagamhoz szeretnék. Elveszett végképp? Megszemélyesítem a vereségem. A lustaságom. A gyengeségem.

Nem kell fokozni a szavakat tovább. Az önbevallás egészen teljes. Hogy jogos a felhéborodás, hogy nem tetszik a kihasználás? Senkinek sem, de ha nem tudni, valóban úgy van-e... tudom a megoldást.

Ez volt, csak egy része az egésznek, úgy vettem észre.

...halt meg. Nem én mondom, a sok gúnyolódó kérdés után nem érzeleghetnék. Ha büszke lennék.. azt mondanám, csak bemásolok.

- Ön fél tőle?

- Mitől? A haláltól?

- Igen.Nem rettegek. Inkább kíváncsi vagyok, hogyan fog megtörténni. Napról napra gyengülök. Lehet, hogy így, fokozatosan. De nekem megengedte a Jóisten, hogy elrendezzem, amit el kell. Amiről mindenki úgy gondolja, hogy majd egyszer, de van még rá idő, hosszú az élet. Akit hirtelen baleset ér, nincs ideje ilyesmire. Most pedig még ez a furcsa kis felvétel is előkerült, amely tényleg az egyetlen hiányzó láncszem volt: "Jaj, mama, látod, kész ez a vers is" - valahogy így érzem magam.

- A Jóistenbe vetett hit miatt nem fél?

- Igen. Múlt héten járt nálam egy atya is.

- Meggyónt?

- Csak beszélgettünk. Lesz persze gyónás is meg minden, ami azzal jár, hogy katolikusnak kereszteltek, noha az Úrral valójában sosem az egyházán keresztül tartottam a kapcsolatot. Sőt, az egyház miatt távolodtam el tőle. Aztán 28 évesen egyszer csak befordultam egy templomba, a csöndben pedig rátaláltam egy ösvényre, amelyre lépve úgy éreztem, beszélhetek Vele. Amikor odakúsztam ott a lába elé, megajándékozott egy iránytűvel. Ha nem is sikerült mindig, azóta igyekeztem jó fia lenni.

- Nem haragszik rá, amiért mégis beteg lett?

- Néha úgy érzem, hogy beszélek hozzá, ő meg alszik. De nem. Hálás vagyok neki. Hálás, mert hagyott énekelni. Ha úgy látta volna, rossz ember vagyok, a dalokat sem adta volna nekem. Ez megnyugtat. Ezért nem is félek.

Zörej. Hanghatás. Százhúsz decibel. Nitro-cellulóz illata száll a szélben, kéné, salétromé, magnéziumé. Ahogy a közhelyek puffognak. A többi néma csend.

Mint a vihar után. A feszültség sem érezhető már, nyugodt, és tiszta a levegő. Hamlet öröksége, ami maradt. Fenntartotta a helyet. A székfoglalós játékot így hagytam az életképesebbekre. Élvezzék csak. Kiültem hát a dombra, és néztem, a távolban hogyan csapkodnak a villámok. Szeretem, ez az egyik hobbim. Sötétben, ha mellé fúj is a szél, nagyon jó érzés. Nem szokott elérni, vihar az én életemben még nem csapott le. Váratlanul, hozzá kell tenni. Besétáltam a viharcellába, de akkor is igazán a középpontban, a szemében tartózkodtam, felfelé néztem a tölcsérben, és kémleltem a tükröt, hogy meglássam a lelket. Az ördögnek is csak az kell.

De az időm nagy részében csak messziről figyelek. Aztán, amikor elül, kitombolta magát, mindenki vizes lett, majd fedél alá húzódott melegedni, megvárom a csend beálltát. Egy néma harmónia. És látni, ahogy kigyúlnak a fények, az ablakok. Ott vannak.

És szabadnak érzem magam, de ha függetleníteni tudnám magam ettől is, csak akkor lennék igazán. Ha a zajban is, harsogó kufárok, dudáló autók, és ordító gyerekek mellett is csak a lelessult, némán mozgó rendszert látnám. A nyugtató mintát, ami szerint az Univerzum halad. Mert az meg itt van...

Szokott útvonalon, kötött pályán. Késve, vagy sietve, de ugyanoda, Újperencián innen, Édentől keletre. Ahol voltam, mindenki magával hozta a vele fél szimbiózisban élő problématisztogató-halait –a gócpontokra tapadnak, csak úgy csüngtek róluk, kisebbek, nagyobbak (nem akarnak együtt élni velük, de megválni sem sikerül). Már a buszon figyelt valaki a túloldalról. Hogy ott jutott-e eszembe, vagy már előre megfontoltam, akkor érett-e csak be, mikor felkínálta magát az alkalom: talán csak leszek majd valahogy– végre felálltam, és megtaláltam, amit mondanom kell. Az idő szövete, a realitás, körülöttem minden, ahol vagyok, kezd szerte foszlani. Ha Columbo kérdezne, megnyugtató alibivel nem tudnék szolgálni. Mikor, hol, kivel? Csak rutinból felelnék.

Még nem értem haza, az eget kerestem, túlnéztem a szférákon – a Hold a második negyedéhez közeledett- igen, ez május huszonkilenc, harminc fordulója, a kérdéses idő, pont – de folytassa – meddig bírom, hát ezen kezdtem gondolkozni. Csacsi öreg medvém, szólított meg valaki, de nem Mici, a mackó, csak egy fejét erősen törő -keresztkérdésekbe nem bonyolódom, inkább terelem a szót. Ez az előjátéka a szokott felismeréseknek; már előre féltem, borzoltam a hajam. Hazudtam, félre vezettem a hatóságot, de soha, semmi nem változik… még odáig sem értem - csak a jövő zenéje volt-, a hatvanas nyolcvanas évek elején, derekén való létemhez hasonlítható – még buja gondolat sem- momentum, hogy neveket nézzek, gondolatokat, problémákat, amiket megosztanak, tárolnak a virtuális térben, jelezve, élnek, már megint. Régen kutattam volna, miért.

Már megint sötéten a sötét utcán. Felhők, csillagok – csukott szemű, alvó lámpák; rám ugató alibi ebek. Sió reklám: a megszokott táj. Hazaérek… meredten nézek, talán a zuhany alá lépek. Aztán arra ébredek, hogy nincs újság. Lefekszem, amivel tegnap, s azelőtt is, hogy az unalom belemar a karomba, a mérge lassan szétterjed, szerencsére a szívem már rég halott, így csak lassan sorvadok el. Holnapra vége… közeledik a hajnal

...mesélte egy öreg sámán. Apáról fiúra szállt a történet. Tűz láng, sokáig csak amellett mérték. Valami lehetett a földön, bogarak, vagy egy titok a homokban -írás, mert mind, akik ott ültek, lehajtották a fejüket, és csak meredtek maguk elé, mintha a szemük szervetlen összetételű keverékanyaggá, ömledékké vált volna, amely hűtés hatására rideggé lesz, kristályosodás nélkül.Akár formába is lehetett volna önteni a tekinteteket, nem lenne gond, a 100 000 féle közöl egy, szelet, fagyot, napsütést, a természet ostromait, csapásait tűrő üveg kerülne szóba. Fordított hatást értek el vele a korok kísérletező kedvű kutatói: magukat gyújtották lángra, hangyák egy ördögi lencse alatt. Tág horizont, most kőhalom. Nem szabadna így ki-nézni, tábla hívja fel rá a figyelmet.

Látszanak. Messziről; a szem, a lélek tükre, de a a sötét mélységekből, alantról, a hályog is felírta magát a jelentkezési lapra, hogy aztán elhomályosítson. A fúrótoronyból tengerbe ömlő, olajos jelenetnél lesz szerepe, a víz alól néz majd fel a főhős. Csak a buborékok mutatják neki, merre van fent, a Nap.

Ezért vesz egyre mélyebb lélegzeteket, a környezetének is feltűnnek a sóhajtások. De ezt csak a buborékok miatt.

Szuszognak, csillognak. Édesszájúak: kenjünk be egy kb. 2 és fél méter hosszúságú madzagot mézzel, a komolyabb bevatkozást igénylő esetekben még egy csillogó dolgot, mondjuk fényes jövőt is kössünk a végére, aztán húzzuk el előttük! És ők, ó, harapnak ám, ez az íratlan törvény! Nem hátrálnak, a fű, ami a lábuk alá nőtt csak egy ég felé törő szándék  marad - érdemes megemlékezni róla - mint aki a végére ér, úgy indulnak el. Senki nem mondaná meg ránézésre, pillanatnyi benyomásra, hogy hamis, céltalan a tévelygés. Az igazuk máshol van. Pótcselekvés, mert érezni már a múlást: nem számok. A lehulló falevelekkel a DNS-ük 95%-ban megegyezik, máskor nyílnak, ennyi.

Hogy miért tévedtek le, amikor hívták is őket - mindjárt megyek! - meg figyelmeztették - tudom mit csinálok - ? Kezek, mint sugarak a nyakon. Ez marad, ott jobban lebarnulok. Már változik a szám és a személy. Hogy még a kompokhoz, de a rendszertelenül, ámde ugyan ott kikötőkhöz hasonlítható? A folyó egyik partját mindig bontja a sodor, azért akar a másik oldara átjutni. Ha a felmarkolt anyag egy része már észrevétlenül lerakódik.

Még az őrhelyüket is elhagyák: nevetgélni kéne, gyarlóságon, más problémáin, azért mert szép az élet - másoké. Aztán tűrik a távolság paradoxonát, a közelség, de mégis csillagászati messzeség tézis-antitézisét; kondícionálás, így hívják, amíg megszokják. Nem is kéne mondaniuk semmit, sőt tanulni kéne a molyok hibáiból: a bódító pollen illat nem mindig kifizetődő, van hogy az penészvirág, ennek szokása az elevenen evés. De mindenkinek át kell esnie a beavatáson, hogy nyugodtan dőlhessen hátra, s a kérdések következő szintjét tegye fel. A végén még arra is megfelel, hogy az a régi, fő kérdés vajon nem-e inkább sokkal több ennél, személy, s nem is létezik konkrét megfogható formában, csak önmagában, mert a kérdés éppen ő maga. Ember.

Addig marad a honnan hová. Honnan hová? Kitől kihez? Kitől kibe, kitől kiig, kitől kiért meddig?

Ki vele! De inkább hagylak. Megyek, és megerőszakolom a lelkemet.

Megkörnyékez az érzés.. talán az érzet. Szeretném csupán érzetnek betudni. Mindent biokémiai, téves pszichológiai folyamatokra fogni. Meg nem élt pillanatok keresztre feszítésének megélésének tekinteni... fenn a koponyék hegyén olyan dicsőn áll, ami megrepeszti a templom padlóját, s az elképedt főpapok csak néznek: ez miként lehetséges - olvasható ki az ámuló, kitágult pupillákból. A papok pedig felületesek voltak, tudjuk.. leírták, félre is értettük.

Vigyázni kell azzal, mit kívánunk. Elsírtam bánatom, a boltozat a koponyámban, a szoba falain is hangozták vissza: nem tudom ki vagyok. Hol van a régi  énem, meg sem értem... túl sokat mondtam, meghallgadtatásra talált tán az imám. Rebegtem a hamis, nem létező Isteneknek, akik csak a szóban vannak jelen. Most pedig itt van: újra a régi lennék? Ez kellett vajon, egy kicsi kis lábujjra lépés? Vagy inkább sáskajárás... mely eltakarít mindent. Berepültek a számon, lerágták a szóvirágokat. Mondanám, de nem tudom. Mondanám, mit csináltam volna, hogy jobb legyen, mondanám, hogy vártam volna rád reggel, de nem teszem. Megszilárdult valami, aztán feloldódott. Ringtam a tetején, sőt.. repültem, lebegtem. Jobb, ha elpárolog. Talán a düh elszáltával máshogy látom majd. Ez a csapda. Bekebelezne. Pedig egyszerű a képlet. Mosolyognom kell és hazudnom. Nem vagyok jó színész? Hát még gyakorolnom kell. Meglátom már az emberek tetteit, világos a horizont. Gömb alakú bár, de a túlpart tiszta. Szándékok határoznak meg. Egyszerűek, és érthetőek. Mégis, a tettek a sok hamisság miatt elítélendőek, szánalmasak.

Egy dologtól tartok. Mindez kivetítés volt. Bár tudnám ténylegesen. Az ösztönök, intuíciók keserű pirulák. A gyógyuláshoz mégis be kell venni. Csak ha napi rendszerességgel szedném, meggyógyulnék. Azt pedig nem akarom. GYENGE vagyok. Szeretném, ha szeretnének. Az önzést kéne leküzdeni, mely e világhoz fűz. A magam iránt táplált kényszeres szeretetet. Hogy halljam a szépségeket, amit hordozok. Ha nem kívánom mindezt többet, ha már nem akarok maganak szobrokat állítatni mások dícséreteiből, elismeréseiből, akkor az egyensúly is beállna. A jéghideg magabiztosság. Mit szeretnének hallani, az megvan kazettán. Csak mégsem tudom beadni.. majd a szirmokkal együtt ez is elfújja a szél. Mégha ez is a terv, mégha át is látok rajta. Mégha meg is könnyítem így az elválást. Mégha magamat cáfolom is meg..

Ebben az őszinte pillanatban a kérdésre azt felelném, igen ő. Titokban még mindig ő a legszebb. Miért? Próbálom elhessegetni a visszatérŐt. Olyan mélyre temetni, hogy generációknak ne legyen problémája belőle. De a sugárzás a talajt, a betont, a szarkofágot megrepesztette... ha lenézek, látom, szivárog. Ha magamba, akkor is. Apránként visszatér. Pedig nem kéne, a megégetett gyermek is okosabb. Naná, mondanám mégis, másodszorra is. Mintha minden újrakezdődne a jóidővel. Talán ez csak amolyan tragikus történet, amire metaforákat írnak, mint elválasztott Föld és Ég, meg sín, meg tenger és a... part...  van aki szeret szenvedni. Ki tudja, nem lehet véletlen... vagy nagyot tévedek. Mosollyal nyugtázd a napot.Jó volt végig járni a régi állomásokat. Így az éjjel, amikor a kör kör, az alak, alak. Miért kell ehhez sötét? Megállni, lassítani csak így tudunk? 

Hallgassunk a szívre. Egy izom, de hanggal! A harmadik legtöbbet foglalkoztatott szerv az interneten, a keresők előszeretettel katapultálják az arcunkba.. széles a termékpaletta szívekből: véres, félig átsűtött, fűszeres, vagy odaágetett. Tálaltak már jégszívet is; jégvillával, jégkanállal kell az ilyet fogyasztani. Amatőr szakácsoknál gyakori a keserű szív is. De nem csak tőlük függ: a donortól is. Ha túl öreg, vagy traumát átélt, megesik, hogy a kukában landol a szerv.

Kereskednek is vele, gyűjtik. Illegálisan is hozzá lehet jutni. Ezeket az embereket nagyon el kell ítélni! Vandálok! Legyen szó akár műkincsről, milliókat érő szívről, vagy egy érzelmektől duzzadóról, nekik mindegy. Összetörik! A szentségit, ilyenkor úgy haragszom!  Mintha egy lufi lenne, felfújják, játszadoznak, aztán a végsőkig feszítik, az anyag meg nem bírja tovább...

Szerencsére vannak foltozók. Mindig van a zsebükben egy kis toldalék, zsákvarró tű, meg jó erős cérna. A méterárú boltokban gyakran futok velük össze. Én kötőtűket vásárolok, álomszövéshez itt a sarkon adják a legjobbakat, rendelésre is hoznak. Ezek támasztják a pultot, értekeznek. Nem túl vidám alakok, a kétkezi munkának megvan az eredménye. Fásultság. Méghogy a mosónők halnak korán! Ők nem is élnek... ismertem egy gyereket, egy osztályba jártunk, de csak másodikig. Az apja foltozó volt, féltem is tőle, amikor náluk jártam. A gyerekből lehetett volna költő, vagy zenész is, mellette még jól is rajzolt, de nemhogy a padlásra nem vitte fel az apuka, az égő házból ki sem. Épp máshol volt. Azután patentolhatták a szívét, három bádogos dolgozott rajta napokig. Sose lett olyan, mint azelőtt. Elkallódott. Egyszer mintha a Tesco mellett láttam volna, az elefántot gondozta, a cirkuszosokkal volt.

Nézem az eget, olyan magasan van. Ölemben egy csomag. Mintha megnőttek volna a távolságok. Vagy csak lehullottak a falevelek, zacskókba rakták őket, hogy ne egyesüljenek a végső humuszban, maguk mögött hagyva ezzel individuális létüket - bár az ágakon egy tőről fakadtak, táplálkoztak. Ősszel meglátni a részleteket. Akkor kopár a táj. A tavasz a virágzásával meg mindent összezavar.

Nézem az eget, olyan magasan van. Ölemben egy csomag. Benne egy sztetoszkóp. Mellé kódtáblázat. Süketségem okán nem hallom a szívhangot. A hagyományok szerint érdemes leglább figyelni rá, hát próbát már nem egy ember tett, amibe bele is haltak, kellő motivációs erő rugdosott tehát. A kódtábla a jobban értéshez kell.

Nézem az eget, agyon nyom. Mint egy bogarat. S a belső nyomás is szétfeszít. Meddig bírom? Vajon jobban járnánk, én és a guberáló is, ha a szemetes lenne a bádog koporsója ennek a csomagnak? Meg ne sértsem a fóliát! Csak meg ne.. de talán már késő. Léptek... a bokrokból meg kígyók sziszegnek rám.

Vajon hogy, és miért találtam ezt ki? Miért álmodok csillagokat az égre? Embereket, kék, szürke, zöld szemmel? Kellemetlen természettel, és olyannal, amit magamévá tennék. Közébük helyezkedtem. Felépült minden, egy egész rendszer. Tökéletes óraszerkezet, kauzalitás. Születés és halál körforgása. Látszólag érthetetlen dolgok, kozmológia, a virágba boruló mező sokszínűsége, az illatok, az érzések... miért zártam be magam ide? Miért fáj a lét, ha mégsem igaz? Ha csak egy torz álom, látomás. Hogy lehet, hogy akit megérinthetek, az nincs? Minden remény, minden tett, szó az semmit nem ért. Belenézhetek egy szembe, de az nincs ott. Még az ottlevés is csak egy mesterséges tákolmány. Menekült lennék? Bűnös? Talán még szeretnék is, de elkeserítő, hogy csak nyulakat kergetek. És az abszolút magányban megfagy az ember. Kihez szóljon? Nincs egy ablak, egy rés a valótlanság szövetén, ahonnan biztatnának. Mintha nem is lenne itt senki. Azt hinnék, ez őrület. Az emberi mivoltuk bántanám, az egzisztenciájukat, ha tudomásukra hoznám. És akkor még ők is elhagynának. El akarom mondani, de nincs aki hallja. És ha hallanák? Éljem tovább az életet? Állítsam be az órám, keljek fél hétkor, buszozzak be? Gyönyörködjek a napfényben? Mindent, amit elképzelek. Annyira nevetséges. És más is lehettem volna, más képében.. de talán ez volt atökéletes, hogy átérezzem. Mindezt a semmit. Pont azért nem érzem, csak a szelet az arcomon, mert más nincs is. Egyszer volt talán, de most... nem nyújt senki kezet. Valaminek ki kell nyitnia a kapukat. és akkor mindazokat, akikkel éltem, egycsapásra eltörlöm. Megölöm. Az életükért, a halálukért is felelős leszek. Felnőttem egy apával, egy anyával, testvérrel, család, barátok.. elkeseredett kapcsolatok... érzem mélyen, de nem fogom fel, hogyan lehet ez csak álom?

Hehe, és írok, szavakkal, ezzel a módszerrel, hogy miért így, nem tudom, és keresek képet is, így összeszervezve annyira szép...úgy, utánna keresek... SZÉP ÁLMAIM VANNAK.

= VISSZANÉZEK A PÁRÁS TÜKÖRBŐL =

Rámtört egy érzés. El vagyok veszve... nem találom a dolgaimat. De akinek nincs semmilye, az nem is veszítheti el semmit. Akkor talán csak volt? Mindenesetre a tükör túloldaláról is megvizsgáltam a helyzetet. Mi van, ha nem én vagyok elveszve, hanem csak mások nem találnak? Bóklászom az erdőben, és sötét van, vagy nincsenek hegyesszögeim, hogy feltűnjek a radaron. Már ha keresnek... én nem keresem őket. Csak olykor látok lidércfényeket. Annak kéne talán boldogítania, hogy ők nem találják fel maguk? Ez is egy nézőpont. Hogy csak részecskék egy gyorsítóban, nekicsapódnak a falnak, pattognak, időnként összeütköznek, az anyag-antianyag, kioltják egymást, kataklizma, egyesülnek és megsemmisülnek, hogy valami új szülessen a végzetes nászból. Tanulunk a felvillanásokból, mindig mondanak valami újat. És ha egy kíváncsi tudósnak úgy tartja kedve, akkor játszhat velük. Szigorúan a tudomány nevében. Ha viszont a kívülálló próbálja - Isten ujjaként - felkavarni a Nyugalom tengerét, akkor erősen kell kapaszkodnia a kormányba, mert azért a víz az úr. A hajótöröttek népes családja most befogad. Kaptam egy lakatlan szigetet, és egy fát, amiről a bűntudat érett gyümlcsei súlyosan csüngnek alá, hogy abból falatozzak. Keserű. Köröttem tenger, felhő nincs az égen, csak a Nap. Kíméletlenül süt, de az arcom nem emiatt ég. És a teliholdas éjszakákon nem a hideg miatt borzongok. Holdfénytőrök szaggatják darabokra a testem, egyre mélyebbre, és mélyebbre ásnak. És nem értem, miért?

A szám íze? Meghatározhatatlan. Fanyar, keserű.. valami baj volt a hordóval, vagy a palackkal. A tartalom zavaros. Túlzásba esnék, ha megbánásról beszélnék. Meg tiszta bűntudatról. Kételkedem, hogy vajon tényleg ez megy-e végbe bennem. Nem inkább a saját, önös érdekeim csorbulása felett érzett düh ez? A gondosan felépített kép csúnyán megkarcolódott, az imidzs, az álarc levált. Meg a hírnév is.. befeketedik. Mi van, ha csak magam féltem? Belegondoltam már, milyen lehet 4-5 nap bizonytalanság. Még van egy kis beleérzőképesség. Elég a hangja, hogy ez a furcsa bizsergést érezzem? Meg a jót a rossztól megkülönböztető érzék is beszél.. az előbbivel együtt. Ki tudja kinek van igaza? Esetleg a szkeptikus, hideg racionalistának, aki azt mondja, ugyan mi van ebben? Mi mindent megbocsátottál már te... akkor most így valós ok nélkül, igaztalanul lettél bevádolva, min vagy fennakadva? Meg fog ez is oldódni. Valakinek igaza lesz.

És tudom, kinek.

Szankcionálni fogom ezeket a hatalomátvételeket... érzelmi puccs türtént, behatoltak a Parlamentbe a szeparatista erők, de aztán helyre állt a rend, ki lettek söpörve, eltűntek a lefolyóban, a csatornában ülepednek. Az aparátus pedig összeszedetten működik tovább, gúnyos mosollyal utasítja el az interpellációkat. A röpiratokat szemlélve megdorgálja a Hírmondót, hogy ilyet izzadt ki, a kézfejeket tűzbe tartja, máskor ne vessen papírra hasonlót. Az őrséget azért megkettőzik, valamint tendert is kiírnak egy új, vastagabb maszk elkészítésére... csak úgy özönlenek a pályázatok.

Hmm... Az ősz csodás évszak. Megbabonáz a színeivel. És még érezni a nyár melegét, az illatát. Az őszi nap sugaraiban pedig van valami hívogató, valami nem elvilági. Mint augusztus végén, amikor egy utolsót sóhajt az évszak... még a hideg napok előtt egy hosszú sétát tettem néhány napja egy mezőn, csak itt, a város szélén. A magas fűben gázoltam, cirógatta az alkarom, viszonoztam a közeledését. Végignéztem a tájon, mögöttem egy főút, teherautók robognak végig rajta. Próbáltam kikapcsolni, a madarak dalolására figyelni. A tücskök ciripelése már távoli visszhang... lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam, már messze ragadott a fanzátia: kiszakadtam térből, ki időből. Leomlottak a városok, a kövek is elporladtak. Az éjszakai égen ezer és ezer csillag ragyogott, nem homályosította el semmi őket. Rajtam kívűl nem volt ott senki más. Hogy ki hova tűnt... régen se voltak meg: nem találták a helyük, más ült oda, és kihullottak a játékból. Aztán a magabiztosan trónolók alól is kikopott végre a kényelmes ülés: recsegve, ropogva dőlt össze az egész alkotmány. Felszállt a por, ami még most is kering valahol...

Közben megvirradt. Volt egy halvány derengés eddig is, nem ért meglepetésként, hogy még mindig egy ágyásban toporgok.Szemben hegyvonulat. Csak azért, hogy valahova lebukhasson a Nap. Ilyen giccses dolgokra is ad a természet. Hiába, felszínes. Aztán azon kezdtem töprengeni, hogy ennek a víziónak mi is lehet a mondandója: mire whisky (nyahaha). Hogy láthassam, milyen az élet. Pont egy mezőn. Az még nem volt. És akkor csöppentettem a szemembe, és akkor láttam: megelőztem magam, kiúszott a lelkem az időből, és fölé emelkedett a mindenségnek.

De ja vue: megint úgy érzem, hogy egy nagy trágyától bűzlő mezőn gyalogolunk. Kéz a kézben. Mögöttünk kel a Nap - ahogy éppen most, és azért hisszük, hogy csak szarabb lehet. Mert árnyékot vetünk és... amerre a szem ellát, nincs más csak a kaszáló. Megvilágítja az utat előttünk. Ha meg hátrafordolunk, elvakít. Szóval csak előre, előre látunk. Hátulról kapjuk a fényt, szóval csalóka. Aztán ahogy emelkedik az égen, mondjuk delel... az állunkat vakarva, és hümmögve azon kapjuk magunk, hogy nincs is akkora baj! Eltűnnek az árnyékok, és közben azt hisszük, hogy minden rendben. Forgunk, a világ forog velünk. Énekelni támad kedvünk. Tisztán látunk, ég és föld között repkedünk. Hah, hazugság. Haha. Káröröm. Merthogy egyszer alá is szál a nap! És addigra már büdös is lesz, nem csak sötét. Takargatjuk a szemünk, szarba lépünk. Vakargatjuk.

Ilyen lenne az élet? Vakargatás, meg szemellenzés? Sosem látjuk, hogy merre járunk igazán? A napszak változik, a szar marad. Befoghatjuk az orrunk, a szemünk becsukhatjuk. És vehetünk vastagtalpú gumicsizmát is. De van valami alternatív út is... hogy az merre vezet... ki tudja. Lenne egy jól kifent kaszám, és nekiesnék a gaz kigyomlálásának, bizonyára meglelném: az pedig egy virágos rétre vezetne. Ahova ki lehet feküdni, nézni a bárányfelhőket terelő juhászt, virágot szakajtani, szalmaszárat szívogatni.

Erősebben koncentrálok... és mintha látnék is valamit! Árnyék. Ki vagy?

Tél van. Én mégsem fázom. A tekintetem belefúrom a sötétségbe... koldusként ringatózom a jégtáblámon, fekszem, mint egy holt. Elszédülve. Valami kis jelre várok. Távol, a horizonton, hátha ott jelentkezik - remélem. De nem jön fel a Nap. Már fél éve a horizont alatt jár. Öröktől való körtáncot jár:  egy távoli tangót. Most máshol ontja a melegét. Odalent. Ugyanakkor még ezen a szélességen is szokatlan, hogy ilyen sokáig marad távol. Bár tudnám, hogy merre sodor az ár... Millió ragyogó szempár kísér fentről. Farkasszemet nézünk (vajon mit néz a farkas ilyenkor - kérdezi egy hang), próbálok kiolvasni valamit belőlük. Még az is lehet, hogy szólnak! Hegyezem a fülem, már nagyon, nagyon! Hallani akarom. Vér serken, a csend borotvaként hasítja szét a dobhártyám. Lecsepeg a jégre, felszívják a hókristályok, eltűnik a mélyben. Mintha ott sem lett volna. Csak én tudok róla. Hiába, az űr vákuumán nem hatol át a hang... és a szemek is hamiskásak.

Csak nekem van olyan érzésem, mintha egy előadás részese lennék? Azok ott csöndben ülnek a nézőtéren, nem mocorognak, nem köhécselnek. Sor sorra... páholyok és karzatok számolatlanul. Egyesek látcsővel figyelnek. Kíváncsiskodnak. Mások - ők nem tudnak várni, vagy elfásultak - leszaladnak a plafonról, és eltűnnek egy ajtóban. Így lebegnek a mélység felett időtlen idők óta.

Ah, igen.. elzsibbadt a mancsom. Nehéz a fejem, a keringést.. elszorítja a vénát. Átteszem az állam a másikra... ezt meg belelógatom a vízbe. Hm. Társaságot kapok: egy fehér bálna sodródik mellettem. Kírérteties ebben a fényben. Az oldalára van fordulva. Drámai, ahogy valami fekete, olajszerű anyag szivárog a légzőnyílásából... csíkot húz maga után. Látom a vízen, merről jött. Keresztezzük sajnos az útját, a hullámok felzavarják. Talán ismertem...

Van ebben a környezet szennyezésben valami. Az öregek előre figyelmeztettek rá.. megmondták, hogy ez lesz. A bálnán kívűl tényleg nem találkoztam mással már hónapok óta. Az abszolút magány. Távolinak tűnt a baj. Majd másokkal megtörténik, úgy altattuk magunk. Kölyökmackóként kergettem még ilyen színes álmokat. Mostanra szkeptikussá lettem. Nehéz belátni, hogy a nap majd felperzsel mindent, ha itt vegetálok a csillagok alatt, a néma sötétségben. Cáfolnak a hullámok: olykor nekicsapódnak a táblám oldalának... meg a vízbe csobbanó jégdarabok is. Jól elfogyott! Tegnap még nagyobb volt! Több hellyel gazdálkodhattam. Beszűkülünk, beszürkülünk? Fogy az élettér... én se leszek fiatalabb.

...volt egyszer egy álmom. Valami kis lélekvesztőn lavíroztam.... csak képletesen, szimbólum az: nem facsónakon utazik a mi fajtánk. Ki voltam tikkadva, lógott a nyelvem. Folyt rólam a víz... patakokban gyöngyözött. És vitatkoztam a Nappal. Igen. Miért van ilyen rohadt meleg, azt kérdeztem... aztmondta nincsen is, hát ezen kaptunk össze. "Nem bírják az ilyet az idegeim! Már öreg vagyok ehhez! Hát nem volt elég?" Egyezkedni próbáltam. De a torkolatban már virágba borultak a cseresznyefák. Gyümölcsöt hoznak nemsokára... a parti szél hozta édes illat betölti az orromat. Megváltozott a világ azóta, hogy utoljára láttam. Felforrt. Nem engedett. Nem győzték meg az érveim... szorít, azzal biztatott. Menekült a felelősség alól: csak a dolgát teszi... csak a dolgát teszi. Ilyen a természete... a természete. Magamnak mondogattam ezt, aztán csak bugyogtam.. buborékokat eregettem az orrlyukaimon át: egy növekvő tócsában hevertem. Erőtlenül. Immár megint valahol a sarkvidéken... és a jégtábla egyre kisebb lett, alá, meg alá bukott a súlyom alatt az alkotmány, aztán egyszer csak elfogyott... aztán véget ért az egész lázas fantáziálás....

Amikor erre ébredtem, éreztem a cseresznyefák illatát... a fejem felett összezáródó hullámok hangját még hallani véltem... és vizes voltam. Egész nap nem száradtam meg. Az a borzongás megmaradt. Azt mondták, mindenkinek van egy ilyen álma, az utolsó jegesmedvéről. Egy közös jövendölés, vagy mi. Mert eljön majd az az idő is... így nyert értelmet.

Nem kértem sose, hogy így legyen. De most már nem tehetek semmit. Viselem a keresztet. Amit kiszabtak. Egyedül a sötétben. Tudva, hogy mi vár... elbaszott ez így. De a remény azért ott van valahol, mélyen, eletemetve a hókristályok rejtekén. Ki kell csak kaparni. Talán más nap virrad! Próbálkoztam már. Ingatag lépéseket tettem. Egyszerűbb lett volna csak átlépni a peremen. Mert mégis, mi van odalenn? Merszem nem volt. Elfáradtam kicsit... bár nem dolgoztam túl keményen. Csak mégis, olyan monoton. Ki bírja ez így?

Isten is beleunt 6 nap után... minden hiábavaló. Megpaskolom a vizet, mostantól más felé úszunk.

Végre... feltételesen csak, le kell szögezni! A bírónő azt mondta, hogy mehetsz, amerre látsz, de azért nincs harag! Maradjunk barátok, ápoljuk tovább... de mit, azt már nem tudom, megnézem talán a jegyzőkönyvet. Addigra kimentem rágyújtani, nehogy a hirtelen jött friss levegő megártson. Felszáltam a buszra, aztán mentem. Jó visszatérni, a barátok örömmel fogadnak. Nem lettem patkány, nem dobtam fel őket! Még ha gyógyzereztek is a mocskok, hogy kipakoljak.. később már csak azért, hogy elfelejtsem őket. De rábasztak. Bevettem a bogyót, csak ittam rá! Így még erősebb kontúrokat festenek! Elemi megismerés... szóval itt az ideje, hogy bemutassam, ki-ki. Meg mi. ...de nem most! Hátha figyel az a kurva tartótiszt.. vagy mi.

Ők meg a tesók, akikkel lespannoltam odabent - mi lehet velük? Szar ám elzárva lenni...

Nem is ám valami nigger mellé tettek... búslakodhattam egyfolytában! Rádásul a fényképészek is marhára elszaparodtak, feljöttek a csatornából, azt vakuztak. Jó sokat.

Amerre a gerinc hajlik, az élet is olyan formát követ. A sorrend nem biztos. Lényeg, hogy igazoljon. Üldögéltem, meg fanyalogtam a szobám sarkában. Már szinte mindent kihordtak belőle, az én aktív közreműködésemmel, alá kell írni... lenne hát helyem, de én bevackoltam magam az ablak alá. Így kívülről kaptam a fényt, láthattam a romokat, felmértem mi maradt még: pár apró, jelentéktelen dolog. Ezek választanak el azonban a totális, visszafordíthatatlan, és kongó ürességtől. Mégis, azt éreztem, ki kéne hajítani az egészet. Semmi szükség rá... a szobát úgyis hamarosan megtöltik a furábbnál furább alakok, színesek, mintha egyből Picasso vásznáról szédültek volna le. Vágyom a társaságukra, sokkal inkább mint a most körülöttem állókra - talán jobb lenne a vakszerencse által elpotyogtatott magocskákról beszélni. Van amelyikből csodás, bódító virág fejlődik: ha mélyet szippantok belőle, az illat lassan betölti a tüdőm, furán megzavarja az érzékeim, a gondolataim... és elrohasztja a testem, meg a lelkem. Rossz ember vagyok, kifelé minden ilyennel...Majd átfordulok a másik oldalamra, ha ezt már túl sokat nyomasztaná. Kapargatom a falat. Úgyis telefirkáltam már a vakolatot nevekkel... egy-egy többet, vagy sokat jelent, az nagyobb felületet kapott. Meg többször szerepel. Na ezek most lekerülnek. Nem várom meg, míg megfakulnak, vagy az idő tünteti el! Ha már magam vittem fel őket (s emeltek magukkal engem is), úgy le kell számolnom a Démonokkal. Ez most könnyűnek tűnik... Ellenben nehéz lesz,  mégsem adom fel, az új barátaim majd segítenek! A hangjukat már hallom... csak azért nem öltöttek testet, mert nem bíznak bennem. Még nem vagyok kész, hogy elhajítsam a kulcsot. Még vágyódom, még ki-ki tekintgetek az ablakon, s homályosan látom az elhaladó alakokat. Valami fény is meg is világítja őket hátulról, annyira így nem tűnnek idegennek. Nem szabad velük foglalkoznom: az ilyen gondolatok, meg a társult emlékek rosszra visznek. Így elalszik a fény, már csak az árnyak hordozzák egy valaha volt világ körvonalait. Itt volt az ideje.  Most bátornak, és erősnek kell lennem. Akad még pár holmi, amit át kéne emelnem a küszöbön, hogy élvezhessem a csöndet. De ezek... ezek nagyon nehezek. Rossz a fogása, minden tartalékomat kimeríti... vér serken, és könny, mire túl leszek rajta.

A pályaudvarnak hangulata van. Érkező, induló vonatok. Vannak melyek áthaladnak, csak addig lassítanak, hogy el tudjam olvasni a graffitiket az oldalukon. Ami egyenesen utánozhatatlan, az a váróban megforduló számtalan ember. Jön fel az áradat a csatornából, aztán elszivárog ki erre, ki arra. Van amelyik céltudatos, egyik-másik körbe sem néz. Bezárkózók és rácsodálkozók is akadnak. Meg olyanok, akik nem tudják honnan megy a vonat, idegesek, kapkodnak. Az utolsó percben talán elérik a szerelvényt, de addig a szélütés kerülgeti őket. A legfurcsább figurák, akik a fél életüket a peronon, a váróban töltik. Várnak a csatlakozásra, oda utaznának, ahova más nem, ezekre a helyekre meg csak ritkán indítanak járatot. Jó barátságot ápolnak a földieikkel, akik ugyan bármelyik vonatra felkapaszkodhatnának, de nem teszik. Számtalan magyarázat létezik: rossz az irány, koszosak a kocsik, túl sok, vagy kevés az ember. Ezek a várakozás, a spekulálás megszállotjai lesznek. Egy idő után otthonuknak tekintik a pályaudvart. Abban lelik örömüket például, hogy éjszakánként a kivilágított ablakokon bámulnak be, miket csinálnak az utasok... amíg el nem tűnik a sötétségben, addig követik szemmel. Nagyritkán összefut egy hasonszőrűvel, aki már megunta a négy falat, az omladozó vakolatot, és véletlenszerűen felugrott egy elhaladó szerelvényre... nagy bátorság kell az ilyenhez, az eredmény pedig kiszámíthatatlan. Nem találkoztam még senkivel, aki megtapasztalta volna. És én se... pedig már egy jó ideje üldögélek itt a padon. Elzsibbadt a hátam.

Van egy álmom (de nincsen túl jól). És van egy életem. Ki tudja melyik, melyik...

Sokszor úgy érzem, az álom valószerűbb... amikor belenézek egy pocsolyába, és találkozik a tekintetünk, van bennem valami furcsa. A gondolatmenetet eddig minden esetben félbeszakítottam. Hanem az igazság szabaddá tesz. Azt bogoztam ki, hogy nem vagyunk egyedül. Ott kinn se, de itt.. itt belül se. Feltettem, és elhittem: létezik egy másik világ, amelyben ott van mindenki, aki itt... nem kimondott paradicsom tehát, nem is a Boldogak Szigete, de azért szóvá teszek pár részletet: egyesek alapvetően másként visekednek. Őrültek, mániákusok, gyújtogatók... száműzöttek. A titkok, bűnös gondolatok, az elfojtott érzelmek, és megtagadott személyiségek nem tűnnek el nyomtalanul. Odaát várnak. És időnként megtalálják a kulcsot, feltörik a pecséteket, és a hét lakat alatt őrzött esszenciánk átlép, és itt is ragad.

Vajon a csónakban ülő, öreg halász mit látna belőlem, ha egy partnak csapodó hullám lennék? Miközben fél szemmel figyeli a zsákmányára áhítozó sirályokat, s komótosan megtömi a pipáját, milyen gondolatok cikázhatnak a mélyen ülő, vigyázó szemek mögött? Egyáltalán felkapná a fejét a morajra? Sokat megélt, sokat látott már. A nap megcserzette a bőrét, a szél barázdákat vájt az arcába. A kezei már nem a régiek, néha már bele áll a görcs is.. de a tekintete, és az elméje tiszta. Mesélhetne nagy viharokról, tomboló szelekről. Kíváncsi lennék a véleményére, lát-e bennem valamit. Az elismerése sokat jelentene.

Mindazonáltal nem vagyok biztos, hogy mit szeretnék hallani. Talán, hogy egy építő, minden hordalékot összeszedő, konstruktív tajték vagyok. Meglovagolok más hullámokat, leszedegetek innen is, onnan is, és ebből a masszából (ami nagyrészt nem is az enyém) létrehozok valami szépet, amire aztán építkezni lehet. De az ilyen talajok sikamlósak.

A másik lehetőség, hogy elveszek. Lassan, napról napra egy kicsit. Ahogy a türelmemből tellik. Elképzelhető egy egyszeri támadás is. Szimpatizálok ezzel a létformával. Hisz nem csak a pusztításról szól, hanem a saját képünkre formálásról. Nyomot hagy, szenzációs alakzatokat maga után egy ilyen jelenség... arra viszont figyelnem kell, hogy körülöttem miféle szelek, hullámok tombolnak. Két hullám ki is olthatja egymást, vagy észrevétlen, zavartalanul mennek a saját kikötőjük felé. De ha azonos a hullámhossz, az idő, és a hely is megfelelő...