Hmm... Az ősz csodás évszak. Megbabonáz a színeivel. És még érezni a nyár melegét, az illatát. Az őszi nap sugaraiban pedig van valami hívogató, valami nem elvilági. Mint augusztus végén, amikor egy utolsót sóhajt az évszak... még a hideg napok előtt egy hosszú sétát tettem néhány napja egy mezőn, csak itt, a város szélén. A magas fűben gázoltam, cirógatta az alkarom, viszonoztam a közeledését. Végignéztem a tájon, mögöttem egy főút, teherautók robognak végig rajta. Próbáltam kikapcsolni, a madarak dalolására figyelni. A tücskök ciripelése már távoli visszhang... lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam, már messze ragadott a fanzátia: kiszakadtam térből, ki időből. Leomlottak a városok, a kövek is elporladtak. Az éjszakai égen ezer és ezer csillag ragyogott, nem homályosította el semmi őket. Rajtam kívűl nem volt ott senki más. Hogy ki hova tűnt... régen se voltak meg: nem találták a helyük, más ült oda, és kihullottak a játékból. Aztán a magabiztosan trónolók alól is kikopott végre a kényelmes ülés: recsegve, ropogva dőlt össze az egész alkotmány. Felszállt a por, ami még most is kering valahol...
Közben megvirradt. Volt egy halvány derengés eddig is, nem ért meglepetésként, hogy még mindig egy ágyásban toporgok.Szemben hegyvonulat. Csak azért, hogy valahova lebukhasson a Nap. Ilyen giccses dolgokra is ad a természet. Hiába, felszínes. Aztán azon kezdtem töprengeni, hogy ennek a víziónak mi is lehet a mondandója: mire whisky (nyahaha). Hogy láthassam, milyen az élet. Pont egy mezőn. Az még nem volt. És akkor csöppentettem a szemembe, és akkor láttam: megelőztem magam, kiúszott a lelkem az időből, és fölé emelkedett a mindenségnek.
De ja vue: megint úgy érzem, hogy egy nagy trágyától bűzlő mezőn gyalogolunk. Kéz a kézben. Mögöttünk kel a Nap - ahogy éppen most, és azért hisszük, hogy csak szarabb lehet. Mert árnyékot vetünk és... amerre a szem ellát, nincs más csak a kaszáló. Megvilágítja az utat előttünk. Ha meg hátrafordolunk, elvakít. Szóval csak előre, előre látunk. Hátulról kapjuk a fényt, szóval csalóka. Aztán ahogy emelkedik az égen, mondjuk delel... az állunkat vakarva, és hümmögve azon kapjuk magunk, hogy nincs is akkora baj! Eltűnnek az árnyékok, és közben azt hisszük, hogy minden rendben. Forgunk, a világ forog velünk. Énekelni támad kedvünk. Tisztán látunk, ég és föld között repkedünk. Hah, hazugság. Haha. Káröröm. Merthogy egyszer alá is szál a nap! És addigra már büdös is lesz, nem csak sötét. Takargatjuk a szemünk, szarba lépünk. Vakargatjuk.
Ilyen lenne az élet? Vakargatás, meg szemellenzés? Sosem látjuk, hogy merre járunk igazán? A napszak változik, a szar marad. Befoghatjuk az orrunk, a szemünk becsukhatjuk. És vehetünk vastagtalpú gumicsizmát is. De van valami alternatív út is... hogy az merre vezet... ki tudja. Lenne egy jól kifent kaszám, és nekiesnék a gaz kigyomlálásának, bizonyára meglelném: az pedig egy virágos rétre vezetne. Ahova ki lehet feküdni, nézni a bárányfelhőket terelő juhászt, virágot szakajtani, szalmaszárat szívogatni.
Erősebben koncentrálok... és mintha látnék is valamit! Árnyék. Ki vagy?
A nép hangja