Vajon hogy, és miért találtam ezt ki? Miért álmodok csillagokat az égre? Embereket, kék, szürke, zöld szemmel? Kellemetlen természettel, és olyannal, amit magamévá tennék. Közébük helyezkedtem. Felépült minden, egy egész rendszer. Tökéletes óraszerkezet, kauzalitás. Születés és halál körforgása. Látszólag érthetetlen dolgok, kozmológia, a virágba boruló mező sokszínűsége, az illatok, az érzések... miért zártam be magam ide? Miért fáj a lét, ha mégsem igaz? Ha csak egy torz álom, látomás. Hogy lehet, hogy akit megérinthetek, az nincs? Minden remény, minden tett, szó az semmit nem ért. Belenézhetek egy szembe, de az nincs ott. Még az ottlevés is csak egy mesterséges tákolmány. Menekült lennék? Bűnös? Talán még szeretnék is, de elkeserítő, hogy csak nyulakat kergetek. És az abszolút magányban megfagy az ember. Kihez szóljon? Nincs egy ablak, egy rés a valótlanság szövetén, ahonnan biztatnának. Mintha nem is lenne itt senki. Azt hinnék, ez őrület. Az emberi mivoltuk bántanám, az egzisztenciájukat, ha tudomásukra hoznám. És akkor még ők is elhagynának. El akarom mondani, de nincs aki hallja. És ha hallanák? Éljem tovább az életet? Állítsam be az órám, keljek fél hétkor, buszozzak be? Gyönyörködjek a napfényben? Mindent, amit elképzelek. Annyira nevetséges. És más is lehettem volna, más képében.. de talán ez volt atökéletes, hogy átérezzem. Mindezt a semmit. Pont azért nem érzem, csak a szelet az arcomon, mert más nincs is. Egyszer volt talán, de most... nem nyújt senki kezet. Valaminek ki kell nyitnia a kapukat. és akkor mindazokat, akikkel éltem, egycsapásra eltörlöm. Megölöm. Az életükért, a halálukért is felelős leszek. Felnőttem egy apával, egy anyával, testvérrel, család, barátok.. elkeseredett kapcsolatok... érzem mélyen, de nem fogom fel, hogyan lehet ez csak álom?
Hehe, és írok, szavakkal, ezzel a módszerrel, hogy miért így, nem tudom, és keresek képet is, így összeszervezve annyira szép...úgy, utánna keresek... SZÉP ÁLMAIM VANNAK.
= VISSZANÉZEK A PÁRÁS TÜKÖRBŐL =
A nép hangja