Szokott útvonalon, kötött pályán. Késve, vagy sietve, de ugyanoda, Újperencián innen, Édentől keletre. Ahol voltam, mindenki magával hozta a vele fél szimbiózisban élő problématisztogató-halait –a gócpontokra tapadnak, csak úgy csüngtek róluk, kisebbek, nagyobbak (nem akarnak együtt élni velük, de megválni sem sikerül). Már a buszon figyelt valaki a túloldalról. Hogy ott jutott-e eszembe, vagy már előre megfontoltam, akkor érett-e csak be, mikor felkínálta magát az alkalom: talán csak leszek majd valahogy– végre felálltam, és megtaláltam, amit mondanom kell. Az idő szövete, a realitás, körülöttem minden, ahol vagyok, kezd szerte foszlani. Ha Columbo kérdezne, megnyugtató alibivel nem tudnék szolgálni. Mikor, hol, kivel? Csak rutinból felelnék.
Még nem értem haza, az eget kerestem, túlnéztem a szférákon – a Hold a második negyedéhez közeledett- igen, ez május huszonkilenc, harminc fordulója, a kérdéses idő, pont – de folytassa – meddig bírom, hát ezen kezdtem gondolkozni. Csacsi öreg medvém, szólított meg valaki, de nem Mici, a mackó, csak egy fejét erősen törő -keresztkérdésekbe nem bonyolódom, inkább terelem a szót. Ez az előjátéka a szokott felismeréseknek; már előre féltem, borzoltam a hajam. Hazudtam, félre vezettem a hatóságot, de soha, semmi nem változik… még odáig sem értem - csak a jövő zenéje volt-, a hatvanas nyolcvanas évek elején, derekén való létemhez hasonlítható – még buja gondolat sem- momentum, hogy neveket nézzek, gondolatokat, problémákat, amiket megosztanak, tárolnak a virtuális térben, jelezve, élnek, már megint. Régen kutattam volna, miért.
Már megint sötéten a sötét utcán. Felhők, csillagok – csukott szemű, alvó lámpák; rám ugató alibi ebek. Sió reklám: a megszokott táj. Hazaérek… meredten nézek, talán a zuhany alá lépek. Aztán arra ébredek, hogy nincs újság. Lefekszem, amivel tegnap, s azelőtt is, hogy az unalom belemar a karomba, a mérge lassan szétterjed, szerencsére a szívem már rég halott, így csak lassan sorvadok el. Holnapra vége… közeledik a hajnal
A nép hangja