Szárazon kéne tartani a puskaport, és hinni. Akármit is jelentsen, akárhogy írják körül - messziről érkező habok nyaldossák a partját, hordalékkal teszik tiszteletüket. Délutánra már a talpnyomok se maradnak meg, a takarítók nem különböznek, csak a hiányuk tűnne fel, a lábnyomok az övéké. A munkakörükbe tartozik, hogy a sziget közepén álló oszlopra feltűzzék a néha céltalan üzeneteket, melyek a palackokban érkeznek. Jártam arra biciklivel, elég vastag, megsárgult, tintától már mentes lapok is.. a mélyén ki tudja, nem piszkáltam, hátha összedől. Találomra, még a tetejéről választottam ki egyet... ez egy ilyen történet hát:
Nehéz mindezt elhinni... így visszatekintve, mintha mással, s nem velem esett volna meg. Egyedül a saját szemembe tudtam nézni, mertem nézni, mit takargatnék, becsapni magamat nem óhajtottam. Volt, hogy már meg is alkudtunk, s egyensúlyba kerültünk; lefekvéskor a legnagyobb probléma az oldal kiválasztása, hol kezdjem. Majd folytatom valahol. Aztán - belegondolva nem is most, talán akkor veszett el egy rész, melyet egy másik pótolt. Miért nem vettem vajon észre, hogy tiltakozik egy rész? Hogy ami furakodna, utat törne magának az egy visszafordíthatatlan útra, egy örvénybe, egy fekete lyukba taszít a meredélyről, ahonnan olyan jól láttam addig mindent. Messziről, de biztosan. Szórhattam a száraz leveleket a szélbe egész felelőtlen.
Tán erre vártam? Mélyen, mélyemen, ahova nem látok le, nem süt le a nap. Egy részem kívánta a törődést, valakiét, aztán a szélben csak hagytam magam rángatni. A madzag mézes volt. Ha az akkori döntést kétségbe vonom, koronát kérek. Követelek. A fejemre, a bolondok királya címe megillet.
Hogyan is vonhatom kétségbe a jelen állapotból azokat a pillanatokat, melyek jelentősége most ezeket váltja ki, ezeket a kétségbeesett, tilalmas érzéseket? Úgy élhetem most meg mindezt, hogy a kontraszt másik részét akkor átéltem. Kérdés, hogy vajon akkor őszinte volt-e részemről. Mert ha nem, kit kárhoztassak?
A próba része, hogy tán átlépjem azt, amit magabiztosan, felfújt mellkassal kritizáltam: az emberséget. És jelentkeznem kell, ha őszinte akarok lenni, nem viselkedek másként, mint a többiek. De miért kell ez, így visszatalálni miért szükséges? Vagy csak ez is egy tévképzet, hogy visszajuthatok oda. Tavaly, egy éve, kevesebb mint egy jó voltam. Ahhoz az önmagamhoz szeretnék. Elveszett végképp? Megszemélyesítem a vereségem. A lustaságom. A gyengeségem.
Nem kell fokozni a szavakat tovább. Az önbevallás egészen teljes. Hogy jogos a felhéborodás, hogy nem tetszik a kihasználás? Senkinek sem, de ha nem tudni, valóban úgy van-e... tudom a megoldást.
Ez volt, csak egy része az egésznek, úgy vettem észre.
A nép hangja