...mesélte egy öreg sámán. Apáról fiúra szállt a történet. Tűz láng, sokáig csak amellett mérték. Valami lehetett a földön, bogarak, vagy egy titok a homokban -írás, mert mind, akik ott ültek, lehajtották a fejüket, és csak meredtek maguk elé, mintha a szemük szervetlen összetételű keverékanyaggá, ömledékké vált volna, amely hűtés hatására rideggé lesz, kristályosodás nélkül.Akár formába is lehetett volna önteni a tekinteteket, nem lenne gond, a 100 000 féle közöl egy, szelet, fagyot, napsütést, a természet ostromait, csapásait tűrő üveg kerülne szóba. Fordított hatást értek el vele a korok kísérletező kedvű kutatói: magukat gyújtották lángra, hangyák egy ördögi lencse alatt. Tág horizont, most kőhalom. Nem szabadna így ki-nézni, tábla hívja fel rá a figyelmet.
Látszanak. Messziről; a szem, a lélek tükre, de a a sötét mélységekből, alantról, a hályog is felírta magát a jelentkezési lapra, hogy aztán elhomályosítson. A fúrótoronyból tengerbe ömlő, olajos jelenetnél lesz szerepe, a víz alól néz majd fel a főhős. Csak a buborékok mutatják neki, merre van fent, a Nap.
Ezért vesz egyre mélyebb lélegzeteket, a környezetének is feltűnnek a sóhajtások. De ezt csak a buborékok miatt.
Szuszognak, csillognak. Édesszájúak: kenjünk be egy kb. 2 és fél méter hosszúságú madzagot mézzel, a komolyabb bevatkozást igénylő esetekben még egy csillogó dolgot, mondjuk fényes jövőt is kössünk a végére, aztán húzzuk el előttük! És ők, ó, harapnak ám, ez az íratlan törvény! Nem hátrálnak, a fű, ami a lábuk alá nőtt csak egy ég felé törő szándék marad - érdemes megemlékezni róla - mint aki a végére ér, úgy indulnak el. Senki nem mondaná meg ránézésre, pillanatnyi benyomásra, hogy hamis, céltalan a tévelygés. Az igazuk máshol van. Pótcselekvés, mert érezni már a múlást: nem számok. A lehulló falevelekkel a DNS-ük 95%-ban megegyezik, máskor nyílnak, ennyi.
Hogy miért tévedtek le, amikor hívták is őket - mindjárt megyek! - meg figyelmeztették - tudom mit csinálok - ? Kezek, mint sugarak a nyakon. Ez marad, ott jobban lebarnulok. Már változik a szám és a személy. Hogy még a kompokhoz, de a rendszertelenül, ámde ugyan ott kikötőkhöz hasonlítható? A folyó egyik partját mindig bontja a sodor, azért akar a másik oldara átjutni. Ha a felmarkolt anyag egy része már észrevétlenül lerakódik.
Még az őrhelyüket is elhagyák: nevetgélni kéne, gyarlóságon, más problémáin, azért mert szép az élet - másoké. Aztán tűrik a távolság paradoxonát, a közelség, de mégis csillagászati messzeség tézis-antitézisét; kondícionálás, így hívják, amíg megszokják. Nem is kéne mondaniuk semmit, sőt tanulni kéne a molyok hibáiból: a bódító pollen illat nem mindig kifizetődő, van hogy az penészvirág, ennek szokása az elevenen evés. De mindenkinek át kell esnie a beavatáson, hogy nyugodtan dőlhessen hátra, s a kérdések következő szintjét tegye fel. A végén még arra is megfelel, hogy az a régi, fő kérdés vajon nem-e inkább sokkal több ennél, személy, s nem is létezik konkrét megfogható formában, csak önmagában, mert a kérdés éppen ő maga. Ember.
Addig marad a honnan hová. Honnan hová? Kitől kihez? Kitől kibe, kitől kiig, kitől kiért meddig?
Ki vele! De inkább hagylak. Megyek, és megerőszakolom a lelkemet.
A nép hangja