Abból a szűretlen nedűből innék, mely a lecsapódó, kondenzálódó ködből képződik, mely közted áll és köztem. Csak egy kicsit nedvesíteném be az ajkam, míg átgondolom a helyeket, pozíciókat, talán a relativizálás szegecselt küszöbére is lépnék, hogy azt feltételezzem: csak te nem látsz engem a gomolygó füsttől, s én amúgy is felfelé nézek, nem két-, vagy három dimenzióban gondolkozom, nem csak abban, hogy mellettem, előttem, és fölöttem is legyen valaki.
Lehet ragaszkodni a szemek sarkából való nézéshez, az Ítélet napja talán onnan nem is olyan félelmetes - azzal együtt, hogy a gerincvelőt védő nyakcsigolyák, az ütésállást biztosító 7 darab építőkő elmeszesednek a merengésben. Onnantól csak egy szélirányba állíthatjuk, forgathatjuk az agyra szerelt vitorlát: arra repülünk, a delfinek ugrálnak a tenger vizéből a levegőre a napsütésben, játszanak, de végül a levegő másfelé tolul, az áramlat nem sodor többé, és a nyugvópontról már sehova nem jut a magát sebességi világrekorddal áltató berepülő pilóta. Ha jut/marad neki távcső, még félig nyitott szemmel (sandítva), más élvezetét és száguldását irigykedve nyomon követheti.
De ha a ködöt, a föld felszálló páráját, az alantas világok kigőzölgését magunkba szívjuk, vagy én (?) magamba, és a belsőm rontom el vele, az étvágyam, meg az emésztésem, már jobban látok. Ki honnan jön, az világossá válik. Nem tudnak már eltűnni, meglepni hátulról a tőrdöfésre kész alakok sem. Az álarcok helyett torz képek.. a nyilván-való. És mégis, a nézőpontot, a látószöget egy Júdás csókjáért hajlandó lennék feláldozni... vagy Júdás áldozott fel mindent Jézus csókjáért?
A nép hangja