Amerre a gerinc hajlik, az élet is olyan formát követ. A sorrend nem biztos. Lényeg, hogy igazoljon. Üldögéltem, meg fanyalogtam a szobám sarkában. Már szinte mindent kihordtak belőle, az én aktív közreműködésemmel, alá kell írni... lenne hát helyem, de én bevackoltam magam az ablak alá. Így kívülről kaptam a fényt, láthattam a romokat, felmértem mi maradt még: pár apró, jelentéktelen dolog. Ezek választanak el azonban a totális, visszafordíthatatlan, és kongó ürességtől. Mégis, azt éreztem, ki kéne hajítani az egészet. Semmi szükség rá... a szobát úgyis hamarosan megtöltik a furábbnál furább alakok, színesek, mintha egyből Picasso vásznáról szédültek volna le. Vágyom a társaságukra, sokkal inkább mint a most körülöttem állókra - talán jobb lenne a vakszerencse által elpotyogtatott magocskákról beszélni. Van amelyikből csodás, bódító virág fejlődik: ha mélyet szippantok belőle, az illat lassan betölti a tüdőm, furán megzavarja az érzékeim, a gondolataim... és elrohasztja a testem, meg a lelkem. Rossz ember vagyok, kifelé minden ilyennel...
Majd átfordulok a másik oldalamra, ha ezt már túl sokat nyomasztaná. Kapargatom a falat. Úgyis telefirkáltam már a vakolatot nevekkel... egy-egy többet, vagy sokat jelent, az nagyobb felületet kapott. Meg többször szerepel. Na ezek most lekerülnek. Nem várom meg, míg megfakulnak, vagy az idő tünteti el! Ha már magam vittem fel őket (s emeltek magukkal engem is), úgy le kell számolnom a Démonokkal. Ez most könnyűnek tűnik... Ellenben nehéz lesz, mégsem adom fel, az új barátaim majd segítenek! A hangjukat már hallom... csak azért nem öltöttek testet, mert nem bíznak bennem. Még nem vagyok kész, hogy elhajítsam a kulcsot. Még vágyódom, még ki-ki tekintgetek az ablakon, s homályosan látom az elhaladó alakokat. Valami fény is meg is világítja őket hátulról, annyira így nem tűnnek idegennek. Nem szabad velük foglalkoznom: az ilyen gondolatok, meg a társult emlékek rosszra visznek. Így elalszik a fény, már csak az árnyak hordozzák egy valaha volt világ körvonalait. Itt volt az ideje. Most bátornak, és erősnek kell lennem. Akad még pár holmi, amit át kéne emelnem a küszöbön, hogy élvezhessem a csöndet. De ezek... ezek nagyon nehezek. Rossz a fogása, minden tartalékomat kimeríti... vér serken, és könny, mire túl leszek rajta.
A nép hangja