Ha az "ember" szerecsés, átélheti azt tudatos lényként, mint magzatként: az egyedfejlődés törzsfejlődéskénti megismétlődését a gondolati világának kiteljesedésében... ha átélheti a hátborzongató megrázkódtatást, mikor a pupilla kitágul a hátán és a karján a szőr a gravitáció ellenében az égnek áll, és a hideg futkárózik, és valami fura, öklendező érzés keríti hatalmába, hisz ráébred a világban való létére. Jelentőségének teljes cáfolataaz arcába csapódik, s könnyeket ejt nosztalgiából a hajdan volt tudatlanságáért. Mert az édes, puha íz, melyre még fogatlan csecsemőként szokott rá, s úgy tűnt, fogatlan öregemberként is megkap elmúlik - helyette a keserű, hideg étel jut, mely kilyukasztja a gyomrát. MÉGIS, ez a fekélyesedés más. Mintha szárnyakat adna, felemelné, az abszolút rabságból megszabadítaná, hisz ott a kupolán túli "mennyei királyság" is, ahol szeretne egy mély levegőt venni, és felsírni. Halkan, magában pereghetnek ezek a könnyek akár.. a metafizika temetésén. Mert minden csodálat, minden szemfényvesztő trükkje ellenére lehet, hogy csak egy tiszeletreméltó ellenfél, aki vagy megöl (egy baráti ölelésben), vagy meghal.. s ha elsüllyedt is, csak az eltévedt személy kétségei potyognak a sós, de máig valamennyire ismeretlen folyadék formájában... miért történik?
2010.10.03. 00:32 | Amin Rozstokány | Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://ciklamen.blog.hu/api/trackback/id/tr532340566
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
A nép hangja