Zörej. Hanghatás. Százhúsz decibel. Nitro-cellulóz illata száll a szélben, kéné, salétromé, magnéziumé. Ahogy a közhelyek puffognak. A többi néma csend.
Mint a vihar után. A feszültség sem érezhető már, nyugodt, és tiszta a levegő. Hamlet öröksége, ami maradt. Fenntartotta a helyet. A székfoglalós játékot így hagytam az életképesebbekre. Élvezzék csak. Kiültem hát a dombra, és néztem, a távolban hogyan csapkodnak a villámok. Szeretem, ez az egyik hobbim. Sötétben, ha mellé fúj is a szél, nagyon jó érzés. Nem szokott elérni, vihar az én életemben még nem csapott le. Váratlanul, hozzá kell tenni. Besétáltam a viharcellába, de akkor is igazán a középpontban, a szemében tartózkodtam, felfelé néztem a tölcsérben, és kémleltem a tükröt, hogy meglássam a lelket. Az ördögnek is csak az kell.
De az időm nagy részében csak messziről figyelek. Aztán, amikor elül, kitombolta magát, mindenki vizes lett, majd fedél alá húzódott melegedni, megvárom a csend beálltát. Egy néma harmónia. És látni, ahogy kigyúlnak a fények, az ablakok. Ott vannak.
És szabadnak érzem magam, de ha függetleníteni tudnám magam ettől is, csak akkor lennék igazán. Ha a zajban is, harsogó kufárok, dudáló autók, és ordító gyerekek mellett is csak a lelessult, némán mozgó rendszert látnám. A nyugtató mintát, ami szerint az Univerzum halad. Mert az meg itt van...
A nép hangja