Alter Ego

A pályaudvarnak hangulata van. Érkező, induló vonatok. Vannak melyek áthaladnak, csak addig lassítanak, hogy el tudjam olvasni a graffitiket az oldalukon. Ami egyenesen utánozhatatlan, az a váróban megforduló számtalan ember. Jön fel az áradat a csatornából, aztán elszivárog ki erre, ki arra. Van amelyik céltudatos, egyik-másik körbe sem néz. Bezárkózók és rácsodálkozók is akadnak. Meg olyanok, akik nem tudják honnan megy a vonat, idegesek, kapkodnak. Az utolsó percben talán elérik a szerelvényt, de addig a szélütés kerülgeti őket. A legfurcsább figurák, akik a fél életüket a peronon, a váróban töltik. Várnak a csatlakozásra, oda utaznának, ahova más nem, ezekre a helyekre meg csak ritkán indítanak járatot. Jó barátságot ápolnak a földieikkel, akik ugyan bármelyik vonatra felkapaszkodhatnának, de nem teszik. Számtalan magyarázat létezik: rossz az irány, koszosak a kocsik, túl sok, vagy kevés az ember. Ezek a várakozás, a spekulálás megszállotjai lesznek. Egy idő után otthonuknak tekintik a pályaudvart. Abban lelik örömüket például, hogy éjszakánként a kivilágított ablakokon bámulnak be, miket csinálnak az utasok... amíg el nem tűnik a sötétségben, addig követik szemmel. Nagyritkán összefut egy hasonszőrűvel, aki már megunta a négy falat, az omladozó vakolatot, és véletlenszerűen felugrott egy elhaladó szerelvényre... nagy bátorság kell az ilyenhez, az eredmény pedig kiszámíthatatlan. Nem találkoztam még senkivel, aki megtapasztalta volna. És én se... pedig már egy jó ideje üldögélek itt a padon. Elzsibbadt a hátam.