Vajon a csónakban ülő, öreg halász mit látna belőlem, ha egy partnak csapodó hullám lennék? Miközben fél szemmel figyeli a zsákmányára áhítozó sirályokat, s komótosan megtömi a pipáját, milyen gondolatok cikázhatnak a mélyen ülő, vigyázó szemek mögött? Egyáltalán felkapná a fejét a morajra? Sokat megélt, sokat látott már. A nap megcserzette a bőrét, a szél barázdákat vájt az arcába. A kezei már nem a régiek, néha már bele áll a görcs is.. de a tekintete, és az elméje tiszta. Mesélhetne nagy viharokról, tomboló szelekről. Kíváncsi lennék a véleményére, lát-e bennem valamit. Az elismerése sokat jelentene.
Mindazonáltal nem vagyok biztos, hogy mit szeretnék hallani. Talán, hogy egy építő, minden hordalékot összeszedő, konstruktív tajték vagyok. Meglovagolok más hullámokat, leszedegetek innen is, onnan is, és ebből a masszából (ami nagyrészt nem is az enyém) létrehozok valami szépet, amire aztán építkezni lehet. De az ilyen talajok sikamlósak.
A másik lehetőség, hogy elveszek. Lassan, napról napra egy kicsit. Ahogy a türelmemből tellik. Elképzelhető egy egyszeri támadás is. Szimpatizálok ezzel a létformával. Hisz nem csak a pusztításról szól, hanem a saját képünkre formálásról. Nyomot hagy, szenzációs alakzatokat maga után egy ilyen jelenség... arra viszont figyelnem kell, hogy körülöttem miféle szelek, hullámok tombolnak. Két hullám ki is olthatja egymást, vagy észrevétlen, zavartalanul mennek a saját kikötőjük felé. De ha azonos a hullámhossz, az idő, és a hely is megfelelő...
A nép hangja