Megérkeztünk. Átszállásos vonatozás után: ahogy Csepelen elhagyjuk a kötött pályát, s nagyot szippantunk az itthoni levegőből, elgondoljuk, mit hagytunk magunk mögött. A sarkig tárt ajtó nyikorgó zsanérjai, a padon alvó hajléktalan hirtelen megelevenednek. Zajok, szagok.. mind ismerős. A kitört ablakok közt fütyülő szél titokzatos történeteket mesél. A peronra kilöttyintett felmosóvízben meglátom a tükörképem. Az arc már nem a régi, zavaros. A léptek, a léptek azok, amik felkorbácsolják a hullámokat. Körültekintek, ki jár ilyenkor erre. A szellemek, kísértetalakok. Egy előző élet emlékképei. Aztán tovahaladnak, magam maradok. Csak egyvalaki figyel, az elmém rejtekébe vackolta magát. Már nem fázik. A kép lassan kitisztul. Elmosolyodok. Tetszik amit látok. Vajon meghaltam, hogy lepereg minden, újra? Mert élni nem élek.
A fjordok, halászfalvak végig a tengferparton, az északi fény a hátunk mögött. A lemenő nap alábukik az Északi-tengerben, bearanyozza az fülkéket, majd ellobbanik; sötétben haladunk tovább, mint egy óriási, kivilágított hernyó. Kétségtelen, a holland vidék felüdülést hoz. Tiszta levegő, ragyogó ég. A nap is többet mutatkozik, mintha valamiért örömét lelné benne. Bennünk?
Ki mondta, hogy a világnak csak alföldekből kell állnia? Az út folytatódik, hegyeken, völgyeken át. Szőlőskertek ameddig a szem ellát az egyik oldalon, a másikon egy reneszánsz mesepalota őrzi a tájat. Kicsit irigyelem az itt lakókat. Aztán a fejemre olvassák, hogy "de hisz franciák". Így már nem irigyelem annyira. Párizs, az Eiffel-torony, bagett, és a közhelyek mértéktelen habzsolása! A versailles-i szemfényvesztés kísértésbe viszi az egyszerű lelket. Megfontoltak vagyunk, és óvatosak. Mégis, a város hangulata, és a lányok elfeledtetik a borús északot. De nem vagyunk állatok, öszönlények, csak kicsit.
Irány dél, valahol a horizonton túl összeérnek a sínpárok. Andalúzia, egy asszony illata. A hullócsillagok azért egy nyelvet beszélnek. Lassan mi is. De a spanyol karaván felkerekedik. Eloltjuk a tábortüzet, egy kis füskígyó kúszik fel az égre. A vonatunk füttyét hozó hajnali szellő tovasodorja. Tarik sziklája már vár ránk. A tenger egészen barátságos, míg a makákók vigyáznak a ruháinkra mi megmártózunk. Egy ideig nem látunk mást, csak vizet. Fel kell hát készülni. Algír kikötőjében aztán erősen kételkedni kezdek az épeszűségemben: egyre jobban tetszik a kirándulás. A sivatagi homok gyönyörű formákat tud a sziklákba formálni. A nomádok tekintetéből pedig kiolvasható egy egész élet bölcsessége... napok kérdése, és partra lépek, mint anno Garibaldi. Dicsőségem még nem az új! Hol az éljenző tömeg?. Csak a butikosok, és a bóvliárusok!
Évezredes romok árnyékában alussza álmát a történelem. Melléfekszem. Légiósok, barbárok. És a legutolsó fertő, Róma. Dekedencia, erkölcstelen életmód. Csodálkoznának az ősök a mán. Ha láttuk a déli poklot, az Ördög ivócimboráit Szicíliában, hát Szent Péter helytartóját is meg kell tisztelni egy látogatással. Nem fogad, biztos nincs tiszta pohár.
Mindegy is, a kalauz int. A Tenger királynője, Velence. Az a város tényleg a vízre épült! Sajnos ebből kifolyólag nem lehet a híd alatt aludni. De a macskák egy éjszakára maguk közé fogadnak. Reggel friss tengeri hal illata ébreszt. Mephisto, vedd magadhoz a lelkem! Ennél több nem is kell: megérenek, nem hagynak kihűlni. Viszont egy fény keleten emlékeztet arra, hogy ideje elindulni. Alig pár órám van már csak évezni a szabadságot. Már érzem a felleget, a légnyomás megváltozását. A színes képek kifakulnak... élettelenek, és ilyesztőek. Egy tábla figyelmeztet a határon, gyenge idegzetű emberek. Paradox módon, egy szürreális festő ecsetvonásait magán hordó országban élnek... furcsák. Otthon, édes otthon mondja valaki.
Megérkeztünk. Legalább már nem vagyok egyedül! Elindulok, eltűnök mint szürke szamár a ködben. Micsoda kalandok várnak itt rám.. mint eddig is. Ha lesz időm, majd szépen digitalizálom a naplóm. A meg nem történtekről úgyse írhatok, titoktartási szerződést fogadtam. Ha már kicsit is megtörténtek, majd akkor.
A nép hangja